Culture Club
2007/10/12 20:50 Filed in: Személyes
A történet azzal kezdődött, hogy a telepítést követő
második vagy harmadik nap valaki csak úgy szimplán
letépte a falról a szerkezetet. Majd az ezt követő
ismételt felhelyezéskor, megindult a szócsata a
frontvonal két hadteste között. „Tüntesd el ezt a…”
vs. „Ne tépd le, közös érdekünk…” és hasonló
magasröptű gondolatok öltöttek testet a szerencsétlen
kis légfrissítő köré ragasztgatott papír cetliken.
Én személy szerint örömmel fogadtam a kezdeményezést, mert az az igazság, hogy még az én lepusztított nyálkahártyáimmal is időnként kisebb-nagyobb kihívnak éltem meg a közlekedési eszköz használatát. Egyértelműen növelte az utazás komfortérzetet az amúgy esztétikus kis csomagból áradozó illóanyag.
De valakiből ez láthatóan előcsalogatta a rejtett vadállati ösztönét, mert pár nappal később elsöprő csapást mért a magatehetetlen kis papírzacskóra, melynek tartalma a padlón szétszóródva éktelenkedett még egy napig mementóként.
A jóérzésű lakótárs viszont nem adta fel, és pár nap elteltével támadásba lendült és az éj leple alatt kihelyezett egy új példányt. Szerencsétlen egy napig sem bírta, mert estére mikor a munkából tértem haza, már csonkításon esett át. Ez úgy tűnik, hogy más beláthatatlan értelmi szinteken szárnyaló lakótársak inger küszöbét is átléphette, mert reggelre – kihasználva a sérült tasak kínálta lehetőséget – a „Buzi egyetemisták” általam kevésbé a tárgyhoz kapcsolható csatakiáltását helyezte el a zacskó szabaddá vált belső homogén felületén. Rövid idő elteltével erre természetesen replikázott egy magát megszólítottnak érző honfitárs hasonló elmés megjegyzésével.
A megcsonkított és kulturális üzenő fallá avanzsált szerencsétlen kis csomag ebben a formájában két napig húzta, majd minden további emlék nélkül távozott társaságunkból. Sajnálom mivel vele távozott a házban lakók által a kabinban hagyott szagfoszlányok elfedésének áldásos tevékenysége.
Kíváncsian várom, hogy lesz e meg folytatása ennek a különböző kulturális szintek között zajló összecsapásnak.
Én személy szerint örömmel fogadtam a kezdeményezést, mert az az igazság, hogy még az én lepusztított nyálkahártyáimmal is időnként kisebb-nagyobb kihívnak éltem meg a közlekedési eszköz használatát. Egyértelműen növelte az utazás komfortérzetet az amúgy esztétikus kis csomagból áradozó illóanyag.
De valakiből ez láthatóan előcsalogatta a rejtett vadállati ösztönét, mert pár nappal később elsöprő csapást mért a magatehetetlen kis papírzacskóra, melynek tartalma a padlón szétszóródva éktelenkedett még egy napig mementóként.
A jóérzésű lakótárs viszont nem adta fel, és pár nap elteltével támadásba lendült és az éj leple alatt kihelyezett egy új példányt. Szerencsétlen egy napig sem bírta, mert estére mikor a munkából tértem haza, már csonkításon esett át. Ez úgy tűnik, hogy más beláthatatlan értelmi szinteken szárnyaló lakótársak inger küszöbét is átléphette, mert reggelre – kihasználva a sérült tasak kínálta lehetőséget – a „Buzi egyetemisták” általam kevésbé a tárgyhoz kapcsolható csatakiáltását helyezte el a zacskó szabaddá vált belső homogén felületén. Rövid idő elteltével erre természetesen replikázott egy magát megszólítottnak érző honfitárs hasonló elmés megjegyzésével.
A megcsonkított és kulturális üzenő fallá avanzsált szerencsétlen kis csomag ebben a formájában két napig húzta, majd minden további emlék nélkül távozott társaságunkból. Sajnálom mivel vele távozott a házban lakók által a kabinban hagyott szagfoszlányok elfedésének áldásos tevékenysége.
Kíváncsian várom, hogy lesz e meg folytatása ennek a különböző kulturális szintek között zajló összecsapásnak.
|