A hétvégen Olaszországban voltunk és vasárnap meglehetősen későn jöttünk haza. A határra éjfél körül érkeztünk meg ahol elég nagy mennyiségű belépésre váró sorstárs gyűlt össze. Még alig várakoztunk 10 percet, amikor azt a kaput amihez az általunk is növesztett sor kígyózott becsukták. Ennek köszönhetően az áteresztő képesség a felére redukálódott.
Remek! Megkezdődött a két sor összeolvadása. Természetesen a megmaradó sor versenyzői közül sokan úgy gondolták, hogy a sor az övék, a probléma meg a mienk. Mivel már fáradt voltam ezért egy kicsit felbosszantott, egy Belga jármű tulajdonosa, mert kimondottan agresszíven reagált a besorolási kísérletemre. Külföldön járva mindig megállapítom, hogy azért nem csak a Magyar autóvezetők bunkók.
A határon átérve öt perc pihenőt követően gondoltam, így késő este gyorsan legyűröm a hátralévő kis szakaszt fővárosunkig. Ezen felbuzdulva a parkolóból kikanyarodva, vehemens gyorsításra késztettem a járgányt. Néhány száz méter követően az éppen beért előttem haladó fékezésbe és lehúzódásba kezdett. Ekkor vettem észre, hogy az út közepén álló rendőr veszetten meszel és integet nekem is, hogy álljak félre. Komoly fékezés árán sikerült megállásra késztetnem a kocsit. Egy pillanat alatt kétségbe estem, mert a sebesség túllépésemnek jóval a jogsi határ felett kellet lennie, amit azért nehéz lenne megmagyarázni. Két rendőr közelített a kocsi felé, az egyik megállt mellettem a másik továbbment. „Jó estét!” köszönt a rendőr, amit hasonló képen viszonoztam. Már éppen bele akartam kezdeni a mondókámban, amikor ismét megszólal a rendőr: „Szép autó, ezzel tényleg nem lehet lassan menni! Mehet! Viszontlátásra.” Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történt, de mivel indult is tovább a mögöttem lévő kocsihoz, ezért rájöttem, hogy még is csak jól értettem… Meglepődésemben csak egy „Köszönöm!”-re futotta. Hirtelen hatalmas megkönnyebbülést éreztem és tovább indultam, de most jelentősen nyugodtabb tempóban.

Hogy mi lehetett az ok, azt nem tudom. Ilyen velem még nem történt (nem a gyorshajtásra gondolok☺), de akkor meglehetősen fáradtan úgy éreztem, hogy ez egy méltó gesztus volt az amúgy remek hétvége befejezéseként.