A korai kelés ellenére sikerült addig bolhászkodnom, hogy végül csak késve indultam, de ezt sikerült behozni a reggeli kihalt utaknak köszönhetően. Egy rövid várakozást követően elindult a teljes csapat – már aki megjelent, ami azért elég jelentős mértékben emaradt a csoport teljes létszámához viszonyítva – elindult a célállomás, Királyrét felé. A helyszínre érkezve majdnem megduplázódott a nézőközönség, mivel többeknek egyszerűbb volt a közvetlen megközelítés. A neheze viszont csak ezt követően jött (mint az egyébként is várható volt, de talán nem ennyire). Mivel volt egy patak. Ez önmagában még nem is jelentett volna problémát, ha tudtuk volna, illetve nem is mi hanem az oktatónk, hogy melyik oldalán akarjuk megtalálni amit akarunk. De ez nem így indult és ezért az Alpokon szocializálódott hegyi kecskék is irigykedhettek volna ha látják ahogy leküzdjük a változatos terep akadályokat. Minden esetre a patak összességében pont vagy ötször próbálta lelkesedésünket felemészteni mire az első helyszínt elértük. Némi keresgélést követően sikerült egy szalamandrát is lelni, ami egy kis rábeszéléssel el is foglalta a lelkes fotósoktól körülrajzott díszletet. Azaz igazság, hogy elég mókás volt a szituáció mivel olyan sűrűn voltunk, hogy volt akinek az szomszéd állványa belelógott az arcába. Még az a szerencse, hogy gép felrúgás nélkül megúsztuk az egész történetet. Mivel a reggeli felkelés még éreztette hatását, nem annyira éreztem ösztönzést magamban, hogy szervezkedni kezdjek (meg nem is az én dolgom lett volna) de lehet, hogy sokat segített volna a szituáción ha több turnusban próbáljuk leküzdeni ezt a témát. De ez nem így történt, ezért erősen csodálkoznék ha sokunknak sikerült valóban jó képet csinálnia a szerencsétlen állatról.
A következő izgalom akkor kezdődött, amikor a helyszínváltásra került a sor. A csoport egy jelentős része elrobogott, míg páran hátra maradtunk, hogy bevárjunk mindenkit az összepakolással. Természetesen ismét a patak átkeléssel nehezített út állt előttünk, amit persze sokkal könnyebben is leküzdhettünk volna, ha előre tudjuk, hogy merre is kell menni, mivel az előző helyszín mellett volt egy teljesen komfortosan kialakított átkelő. De nem, és így meg kellett oldani a velünk maradt hölgyek átjutását egy fatörzs által képzett átkelési alkalmatosságon. Ez az aktus pont addig tartott, amíg a csoport első fele már nyomtalanul felszívódott, így egy kicsit tanácstalanná váltunk, hogy hova a nudliba is kell tulajdonképpen mennünk. Egy fél órai bolyongást követően sikerült a nyomukra akadnunk, ami részemről sokat felemésztett a mai napon magammal hozott ihletből.

Szóval jött a bánya fotózás. Itt az egyik fő attrakciót ez éppen „virágzó” moha képviselte, amiről persze a beleélés hiánya miatt nekem nem sikerült meggyőző képet csinálnom. A kényszer kirándulásunk miatt a rendékezésre álló idő is jelentősen megcsappant, így még véletlenül sem tudtam eljutni abba az állbotba, hogy a hely szelleme igazán áthasson.
Úgy tűnik, hogy ez az alkalom eleve kudarcra volt ítélve, mivel a következő helyszín váltásnál is a leszakadó csoportba sorolódtam, így az utolsó helyszínig már el sem jutottunk, mivel a nyom olvasó szemüvegem otthon maradt.
Az egyik kedves sorstársnőm a parkoló felé vezetőúton folyamatosan fel-fel hozta a kullancsokat, mivel fotózás közben talált egyet a kezén. Addig-addig mondogatta. Hogy meg most is elkezdek viszketni ha visszaemlékszem…

Annyit sikerült tapasztalatként levonni, hogy sokkal inkább a technikai kérdések tisztázására kellene fókuszálni a hangsúlyt a következő alkalomkor, így lehetőség szerint az oktató közelében kell maradni. Bár ez se biztos, hogy tökéletes megoldás, mert így az ember kimarad a lemaradók által művelt csapatépítési tréningből!

Azt viszont nagyon bánom, hogy a patak átkelésekről nem készültek werk fotók…